jöttszembe

szimpatikusabb, szerethetőbb posztot ígértem - igaz csak jövő hétre. mégis megírom ma, mert ma jön szembe az évfordulója.  és már csak azért is megírom, mert mögöttem éppen az egész szerkesztőbizottság egyszerre beszél, aminél ez, messze békésebb elfoglaltságnak tűnik.  folytatnám a magyarok, akikre büszkék lehetünk sorozatot - ezúttal minden él nélkül, sánta számmisztikával és nyilván történelmietlen sírva vigadással.

526 éve (mohács mínusz ezer év!) kezdte el ostromolni mátyás király bécs várát. előtte gondosan szanaszertekergette frigyes seregeit, elfoglalta a környező erősségeket, és kivárt. egészen június elsejéig (ha igény mutatkozik rá, akkor ezen a napon majd szívesen kifejtem, hogyan), mikor is győzedelmesen bevonult a bécsi polgárok ünneplése közepette, akik őszintén örülhetek az igazságosnak, mert míg frigyes csak kecsegtette őket a felmentéssel és élelemmel, mátyás valóban ételt osztot, és világossá tette, hogy a város kiváltságait és jogait tiszteletben tartja.

hogy ennek ellenére miért úgy emlékeznek a magyarokra bécsben, mint akik gorenjével a hátukon távoznak a császárvárosból, én nem is sejtem... de sokszor elképzelem, másképp is alakulhatott volna, és talán még most sem késő.

Az utóbbi hetén csak a belvárosban közlekedtem, minden kellemes és kellemetlen részletével együtt jöttszembe minden nap.

Sok mindennel találkozik ilyenkor az ember, talán össze se lehetne írni mindet, de egy dologgal nem, csend az nem volt soha…

Szerencsére ma délután el kellett látogatnom Csillaghegyre, ahol is egy kis, nagyon félreeső utcában jöttszembe a csend.

Nagy volt a kontraszt a korábbi napokhoz képest, talán ezért is élveztem annyira!

Csináltam egy fotót is, mert ugyan a telefonommal készített képek nem sok mindenre jók, de a csendet, azt vissza tudják adni! :-)

Ott volt azért a város, ahogy látjátok, de kellően távol.

Szóval, kívánok mindenkinek egy nap legalább egy perc igazi, hamisítatlan néma csendet, főleg, ha a nap többi részét a világ zajosabb oldalán tölti!

Egy távol-közeli női hang az életemből. Ország-világ történéseinek hangja, ezen nőttem fel. Múlt héten vendég voltam a Magyar Rádióban, úgy esett, hogy ott ülhettem vele szemben. Mindig is így képzeltem: egy halvány, melegszívű angyal. És a mondatok, hangsúlyok végén a levegő, most közelről. Bejön a stúdióba, felolvassa a híreket, mindig csak a leírt szöveget, szignál, és eltűnik a Rádió végtelen folyosóin, és újra megjelenik a következő blokkra. Van már arca, megszoríthattam a kezét is.

Török Annamária, Kazinczy-díjas rádióbemondó az MR1-Kossuth stúdiójában

Remember that bicycle that like a faithful dog guards an East Harlem home which is on my way to the John Travolta train? It always stands still so it's me flashing by it every day. And so I did last night when 19 inches snow fell in Central Park:

Megvan még a bicikli, ami hűséges kutyaként őrzi a kelet-harlemi lakást, amivel mindennap szembejövök a John Travolta metró fele menet? Tegnap este, kicsivel mielőtt 48.3 cm havat mértek volna a Central Parkban így fogadott: 

On my way to Coles - the NYU gym with a shallow pool and a great sauna - I always stop at Think Coffee, which serves fair trade products, for a cup of tea. But it wasn't until yesterday that I realized that I can order a small or a gigantic cup of camomille, the price would always be $2.36. "You pay for the tea bag," came the explanation from behind the counter, "not for the hot water." What a great idea I thought and how customer friendly. This is America mastering "Capitaly," the board game that introduced Capitalism to Hungarian children who were born into Communism. And I was impressed. Until. Until I reached the gym. 

A New York University uszijába tartva, ahol egy mindenütt-leér-a-lábad-medence van, és jó kis szauna, a medence előtt mindig beugrom egy Think Coffee nevezetű, fair trade kávézóba teáért. De csak most tudtam meg, hogy akár kispohár kamilla teát kérek, akár óriásit, az ár mindig 2,36 dollár. "A teafűért fizetsz, nem a forró vízért" - magyarázta a pultos. Kiváló üzleti fogás, gondoltam, vásárlóbarát. Még mindig Amerika a legnagyobb Capitaly játékos. És el voltam ragadtatva. Amíg az usziba nem értem. 

At the gym the rule is the following: you hand your NYU ID to staff and get a locker by exchange. If you give another $2, you can have a towel. Or two. If you give $1 only, you don't get anything. I can almost see Al Gore throwing his eyebrows. Who wouldn't ask for two towels if they cost the same as one? (Even if she were just as happy with one? So much for the environment, my thinking went.

Az usziban a következő a játékszabály: odanyújtom az egyetemi diákigazolványom, és kapok cserébe egy szekrényt. Ha adok még két dollárt, kapok egy törülközőt is. Vagy kettőt. Ha egy dollárt adok, nem kapok törülközőt. Egyet sem. Hát nem Al Gore az amerikai elnök, gondoltam.

I told the guy behind the counter to report this economic nonsense to gym management but something in his look made me think that I might have been wrong and that people in this part of the world A. only ask for one towel if they need one towel B. would pay $2 if they needed a towel (or two) without ever raising the question why cannot they pay $1 for one towel.

Mondtam a fiúnak a pult túloldalán, hogy szóljon a menedzsmentnek, mert ez tiszta környezetrombolás. Ki kérne két dollárért egy törülközőt, ha kettőt is kaphat? De azt hiszem volt valami a tekintetében, ami ráébresztett, hogy errefele 1. annyi törülközőt kér az ember, amennyire szüksége van. 2. sose töri a fejét, hogy miért nem kaphat egy dollárért egyet, ha egyszer két dollárt kell fizetni a törcsiért és jónapot.

Most akkor mi is jött ma szembe? Kulturális szakadék.

So, what has just flashed by me after all? A culture gap.