Még régebben jöttszembe az egyik tihanyi vitorláskikötőben, de most, a telefonomat böngészve és ráakadva idekívánkozott a Táppont.
Mondjuk szerintem már a "táppont" szóvicc is szívlapátot érne, de az "éhes vagyok" felirat, és a turisták számár történő lefordítása mindent visz...
Teteje, tanulsága és/vagy társadalmi üzenete ennek a postnak sem lesz, de mivel jót nevettünk, itt a helye. :-)
tegnap este a blog fennállásának egyéves évfordulóját ünnepeltük, minek következtében ma két quarelinnel keltem. a reggel tagadhatatlanul garfield hétfő reggelére emlékeztetett. semmi jót nem ígért.
hogy mi minden jöhet szembe atommásnaposan egy randa, esős délelőtt, mikor minden valószínűbb, mint egy véletlen mosoly:
imádom! egyszerű és értelmetlen, nem beszélve arról, hogy milyen szép. nem taszította le a trónról a bajza-andrássy sarkon látható "szeretek itt matrica lenni" feliratút, de azért...
a bajcsy és az andrássy sarkán pedig régi haverunk köszönt vissza. elsőre pont nem azt olvastam, ami oda van írva, de sebaj.
ezenkívül találkoztam egy gazdáját nagyon büszkén sétáltató háromlábú kutyával, egy helyes lánnyal, aki majdnem elesett a biciklijével, és láttam egy posztos rendőrt, aki az orrát túrta.
a sarkon egy csodaszép lány mosolyogva várt rám színes pulóverben, és ha már erre jártunk, betértünk ide, ami szerintem a város legjobb kajáldája. ugyan nem egy ónix vagy kosztesz, de jó ideje kiszámíthatóan krvjó.
azóta meg már a nap is kisütött :-)
ennek a posztnak nem lesz teteje, meg tanulsága vagy társadalmi üzenete. nem is volt cél. csak szerettem volna megköszönni mindenkinek, aki olvassa vagy írja ezt a blogot, hogy a mindennapok mosolyait van hol megosztani.
New Yorkban egy magyar cukrászda jött szembe: az Amsterdam sugárúton, majdnem a 109. utca sarkán egy Hungarian Pastry Shop feliratra lettünk figyelmesek. .jpg)
A benti feliratok igen viccesek: „Rigo Janci", „Goose Foot" (Lúdláb), „Apple Linzer", a pultban pedig répatorta, Zacher, egy Gerbeaud-nak kinéző áfonyatorta, sőt puszedli is. Mint az egyáltalán nem magyar eladótól megtudtuk, a helyet egy magyar néni nyitotta, és bár az nem derült ki, hogy '45 vagy '56 után, de annyi igen, hogy a hatvanas-hetvenes években rengeteg hasonló cukrászda volt New York-ban. Sajnos, ezekből csak pár maradt, például ez, amelyet a hölgy halála után a férje, majd a fia vezetett, s mikor ő is meghalt, egy görög úr vett át, aki azóta is, az eredeti recepteket és berendezést megtartva birtokolja a magyar cukit. A beosztottak között az egyetlen magyar a mintegy 15 éve ideköltözött cukrász, aki valamelyest finomíthatott a rigójánosok készítési módján. Az egyik pultos lány osztrák, de így sem tud sokkal többet nassjainkról, mint spanyol-amerikai társa.
A manhattani magyar cuki így inkább csak egy egészen jól menő, "egzotikus" édességeket kínáló, nagyon kellemes hangulatú kávézó a Columbia egyetem közelében, semmint a magyar közösség találkozó- vagy kötődési pontja. A vilagbajnok túrótorta, a szinte eredeti Zacher és „Rigó Janci” elmajszolása után azonban ezt megbocsájtottuk neki... 
Szeretem a munkám, ezt szögezzük le. De amiben pénteken este részesültem, az több volt, mint maga a valódi élet. Egy barátnőm anyukája felkért zsűrizni egy nem szokványos divabemutatón- by the way, ha erre használhatom kibontakozó népszerűségem, állok elébe! A bemutatón hajléktalan nők léptek fel 3 kategóriában; hétköznapi-, alkalmi- és extrém viselet. Mindegyik kreációt ők maguk a szociális munkások segítségével állították össze különböző adományokból, levetett göncökből. Elsőre azt gondoltam, a részvétel a fontos, nagy feladatunk nem lesz. Ebben tévedtem. Az emberi kreativitás nem ismer határokat, ezeknél a nőknél főleg nem.
Tudni kell, hogy előtte a szociális munkás Ildi ellátott minket pár tudnivalóval. Általánosságban kevesebb esély van arra, hogy egy nő kerül az utcára, de ha odajut, sokkal nehezebb kijutnia. Plusz egy nő onnantól szinte megszűnik nőnek lenni. Megverik, megerőszakolják és „csak” egy hajléktalan ember lesz. És az, hogy ők azon az estén egy színpadra felálltak, nőnek öltöztek iszonyatosan nagy dolog. Minden szettben, amit bemutattak megláthattuk előéletüket, jó ízlésüket és a nőiséghez való visszavonhatatlan jogukat. A színpadra felragasztott jelző nyilakon úgy vonultak, fordultak, hogy azt az ügynökségen magassarkúban járni tanuló lányaim is megirigyelhették volna. No, és itt jött szembe az az érzés, hogy…feltöltődtem. Mert tőlük lehet. Ezek a nők mosolyogtak, teli voltak élettel, ha csak arra az egy órára is.
Mondanom sem kell, döntésünket az sem könnyítette meg, hogy kiderült, mi a díj. Az első helyezés 10 000, a második 5 000, a harmadik 3000 Ft- os étkezési utalványt kapott. És akkor döntsd el, hogy kinek van rá nagyobb szüksége, fiatalnak, anyának, idősebbnek? A végén azért mindenki kapott egy kis- ahogy a szociális munkás említette, erre futotta nekik- ajándékcsomagot 600 Ft értékben és egy oklevelet.
A lényeg, sokminden átértékelődött bennem. Vajon lenne-e heti egyszer pár órám önkéntesként segíteni egy szervezetnek, azok dolgozóinak? Vajon az az egy vagy fél óra ad-e nekünk annyi pluszt, amivel többek lehetünk? Rákerestem neten, találtam is egy oldalt, ahol böngészhet bárki, mi fér bele az életébe, hol tud segíteni.
Szeretnék divatot teremteni! Játszuk azt, hogy önkénteskedni trendi, az ülepes gatyánál mindenképp. Hátha bejön!
Kvázibárki és Random Roderik eheti vendége Csonka Gábor, a.k.a. Vándorboy volt. Gábor "hivatásos" mezitlábas/low budget világutazó. 125 ország után, most mi jöttünk neki szembe. Stoppolós tapasztalatairól, kedvenc helyeiről és Budapestről is beszélgettünk vele.
"A Jöttszembe blog köszöni a dízájnt Vincenzonak, a szájtbildungot pedig a fantasztikus Habanának! Jöjjetek szembe mindig!"
