Szeretem a munkám, ezt szögezzük le. De amiben pénteken este részesültem, az több volt, mint maga a valódi élet. Egy barátnőm anyukája felkért zsűrizni egy nem szokványos divabemutatón- by the way, ha erre használhatom kibontakozó népszerűségem, állok elébe! A bemutatón hajléktalan nők léptek fel 3 kategóriában; hétköznapi-, alkalmi- és extrém viselet. Mindegyik kreációt ők maguk a szociális munkások segítségével állították össze különböző adományokból, levetett göncökből. Elsőre azt gondoltam, a részvétel a fontos, nagy feladatunk nem lesz. Ebben tévedtem. Az emberi kreativitás nem ismer határokat, ezeknél a nőknél főleg nem.
Tudni kell, hogy előtte a szociális munkás Ildi ellátott minket pár tudnivalóval. Általánosságban kevesebb esély van arra, hogy egy nő kerül az utcára, de ha odajut, sokkal nehezebb kijutnia. Plusz egy nő onnantól szinte megszűnik nőnek lenni. Megverik, megerőszakolják és „csak” egy hajléktalan ember lesz. És az, hogy ők azon az estén egy színpadra felálltak, nőnek öltöztek iszonyatosan nagy dolog. Minden szettben, amit bemutattak megláthattuk előéletüket, jó ízlésüket és a nőiséghez való visszavonhatatlan jogukat. A színpadra felragasztott jelző nyilakon úgy vonultak, fordultak, hogy azt az ügynökségen magassarkúban járni tanuló lányaim is megirigyelhették volna. No, és itt jött szembe az az érzés, hogy…feltöltődtem. Mert tőlük lehet. Ezek a nők mosolyogtak, teli voltak élettel, ha csak arra az egy órára is.
Mondanom sem kell, döntésünket az sem könnyítette meg, hogy kiderült, mi a díj. Az első helyezés
A lényeg, sokminden átértékelődött bennem. Vajon lenne-e heti egyszer pár órám önkéntesként segíteni egy szervezetnek, azok dolgozóinak? Vajon az az egy vagy fél óra ad-e nekünk annyi pluszt, amivel többek lehetünk? Rákerestem neten, találtam is egy oldalt, ahol böngészhet bárki, mi fér bele az életébe, hol tud segíteni.
Szeretnék divatot teremteni! Játszuk azt, hogy önkénteskedni trendi, az ülepes gatyánál mindenképp. Hátha bejön!
