Véradónak lenni egyfelől dicsőség, másrészről felelősség. Nagyon sok véradó van szerte a világon, de csak kevesen gondolnak bele, mi lesz a kis piros zacsikkal, miután lecsapolták a vért.

 

Ha valaki ferezisdonor is emellett, jóval többször gondolkodik el azon, kinek is megy a vére. Ez az eljárás ugyanis egészen másképpen folyik, mint a hagyományos véradás. Utóbbi esetében bemegy az ember, leadja a majd’ fél liter vért, aztán boldogan hazamegy.

 

A ferezis más. A folyamat is különbözik, és oda hívják az embert, ha műtét van, amihez kell thrombocyta, vagy granulocyta. Ezek nélkül ugyanis nem lehet a hemofíliás, vagy leukémiás betegeket megműteni a kemó után. Tizenkét év alatt többször kérdeztem már a dokiktól, hogy - mivel tudni, ki a beteg és ki a donor - nem lehetne valahogy megismerkedni? De a válasz mindig nem volt. Persze, érthető ez, de akkor is.

 

Történt olyan, hogy karácsonykor mosolyogva jött a doki, és egy kis borítékot adott át. Nem tudta mi van benne, ezért nagyon érdekelte őt is. Egy 8 éves kislány rajza volt „Köszönöm az életem! Boldog Karácsonyt! Luca” felirattal. Amint megpillantottuk, mindketten könnyezni kezdtünk. Ez volt az egyetlen kontaktusom 12 év alatt a 135 megmentett emberrel.

 

Ma csoda történt. Két nappal ezelőtt szeretett exkolléganőm írt egy levelet, hogy a férjének sürgősen vér kell, mert veseműtétje lesz, és ha nem hoz saját donorokat, akkor elhalasztják a műtétet. Mivel ők már 60 évesek elmúltak, nem segíthetnek, az egyetlen a családban az unokájuk, akit le lehet csapolni. És persze én, mert nem csak vérbubus vagyok, de sok ismerőssel tudom hirtelen közölni, hogy nagy a baj, tessék jönni segíteni.

 

Ezernyi hasonló levelet kap mindenki nap, mint nap, amikről már évekkel ezelőtt kiderült, hogy vagy nem igazak, vagy már réges-régen értelmüket vesztették. De ez más volt, mert személyesen nekem szólt. Több se kellett, ma bementem a Péterfybe egy havercsajjal, hogy megtegyük kötelességünket.

Igen ám, de amikor kijöttünk, ott ült egy pici bácsika, aki hirtelen felpattant és jött szembe velünk.

 

Kezet nyújtott, és megköszönte mindkettőnknek, hogy segítettünk. Felajánlotta, hogy meghív minket valamire, mondjuk egy sörre. Akkor esett le, hogy Magdika férjéről van szó, akit korábban nem ismertünk.

 

És ebben a pillanatban egy forrósághullám szaladt át a testemen, a fejem búbjától egészen a talpamig. Rádöbbentem ugyanis, hogy most először találkozom olyannal, akin az én vérem fog segíteni. Lehetetlenség leírni az érzést, leginkább olyan lehet, mint amikor valakinek gyereke születik. Földöntúli boldogság és remény.