DankóPityu és CukorBorSó nyári utolsó adásunkban az időjárásról beszélgetett. A hang mellé jöjjön egy kis írás. Mese CukorBorSótól.
MESEOROLÓGIA
A város fölött állt a hegy, a hegyen egy száz éves fűz, a fűzfaágán pedig ott ült Szél Béla. Szórakozottan fújkálta a leveleket, a lábával kalimpált. Egyre csak nézte a várost, ami szürke volt, mint egy zsák cement. Épp kilépett az utcára a piperkőc, vidám vörös selyemsálban, viszont olyan arckifejezéssel, ami még a kék eget is elszomorította. Szél Béla nézte, és azon tűnődött, hogy miért olyan szürke minden? És miért olyan bús még a piperkőc is?
Meg kellene viccelni - gondolta Szél Béla - megcsiklandozom egy kicsit, és máris jó kedve lesz!
Le is huppant a faágról, és elreppent a város felé. Csak rálehelt a piperkőcre, de ettől a sála lobogott, lobogott, olyannyira, hogy huss - egyszer csak kereket oldott a piperkőc nyakáról és elrepült. A piperkőc most már nemcsak szomorú volt, hanem bosszús is. Szél Béla nem értette, hisz csak vidámságot akart szerezni. Úgy szállt vissza a fűzfaágra, mint akinek teljesen kifogták a szelet a vitorlájából.
Nap Olga a fejét csóválta, amikor látta ezt. - Ej, Szél, hát nem így kell ezt csinálni - oktatta szelíden, miközben kecsesen leült a Szél mellé a fűzfaágra. - Nem lehet mindent széllel bélelni. Kedvesen kell őket simogatni. Figyelj csak, megmutatom – mondta Olga és körbenézett a horizonton, egy megfelelően szomorú embert keresve. Sokáig nem kellett keresgélnie: az egyik gyümölcsösben egy kertész szomorkodott, mert az aszalni való szilvát elverte a jég.
Felragyogott Olga arca és már ott fénylett a kertész feje fölött. Jól megpirongatta, hadd érezze a szeretetet. Addig-addig kedveskedett így Nap Olga, mígnem az öreg kertész mosoly helyett napszúrást kapott. A feje búbja pedig rákvörösre égett (bár a kertész rákot még sose látott, így inkább pecsenyéhez hasonlította a színét később, amikor a kocsmában mesélt a Nap kéretlen szeretetéről).
A Felhő lecsíptette orráról szemüvegét, sétapálcáját hóna alá kapta és fejét rosszallóan csóválva odakúszott a faágra Szél Béla és Nap Olga mellé.
- Hát ti semmit nem thudtok az embehekhöl, kéhlek alássan - szólt Felhő Ernő. (Raccsolva beszélt, mert azt olvasta valahol, hogy az elegáns.)
- Jobb ha eltakahlak titeket, meht csak bosszúságot okoztok! - Na nézzétek csak meg hogy csinálják a phofik. - mondta öntelten Felhő Ernő.
Letekintett a városra, és észrevett egy törékeny, szép leányt, aki majd‘ elalélt a hőségtől, még a fagylalt sem hűsítette. Itt a helyem - gondolta Felhő Ernő. Meglocsolom egy kis enyhet adó nyáhi esővel, és még duhuzsolok is egy kicsit a fülébe. Kip-kopp, csipp-csöpp - dúdolta a Felhőből aláhulló eső, egyre ütemesebben, egyre gyorsabban. Felhő Ernőből csak esett, és zuhogott, a lány fagylaltját pedig eláztatta. A csokoládé, az eper, a zöld alma fagyi mind a ruhájára folyt, egy semmihez nem hasonlítható színű foltot hagyva ott. A lány olyan csúnyán nézett a felhőre, hogy annak inába szállt a bátorsága és jobbnak látta visszatérni a fűzfaágra.
Most már hárman ültek az ágon: a Nap, a Szél és a Felhő. Pont olyan siralmasan néztek ki, mint a város, amit fel akartak vidítani.
- Ki tudja, minek örülnek az emberek? Hogyan lehetne nekik örömet szerezni? – tanakodtak. Addig - addig, míg Nap Olga el nem álmosodott. Ásítozott és már csak pislákolt, majd leragadt a szeme.
- Gyertek, menjünk el a Holdhoz - mondta - én most úgy is oda tartok. Ő már sok mindent látott itt, a Földön, talán tudja a választ.
Felhő Ernő pörgetett egyet sétabotján, és felajánlotta karját Nap Olgának. Szél Béla csak fújt egy nagyot. Elindultak a tejúton a Hold sötét birodalmába. Mentek-mentek a sötétben. Pislákolt egy-egy csillag, mely Szentjános bogárként segítette útjukat.
Mígnem megérkeztek a Holdhoz.
Nap Olga kezdd te, mégis csak te ismered a Holdat - súgta a Napnak a Felhő meg a Szél
Túlzás, hogy ismerem, százévente egyszer, ha összefutunk, akkor is teljesen kitakarja a fényemet.
A Hold éppen szundikált volna egy kicsit műszakkezdés előtt, de a sustorgás felverte.
- Ki hangoskodik itt? - kérdezte bosszúsan.
- Dhága Hold uhaság... - kezdett volna bele Felhő Ernő, de abbahagyta, mert nem jutott eszébe több raccsolható szó, így hát csak állt és hallgatott.
A morcos, vén Hold már csapta volna rájuk az éjszaka kapuját, amikor Nap Olga elővette legkedvesebb első tavaszi napsugár-mosolyát.
Drága ezüstös fényű barátom, segíts nekünk. Ültünk a fűzfán a városka felett és azt láttuk, hogy az emberek arca épp olyan színű, mint a város, az meg olyan, akár a cement: szürke. Segíteni akartunk ezen a mogorva társaságon, de mindig rossz vége lett.
- Oh, hát csak ennyi? - mosolyodott el a Hold - gyertek csak közelebb, megsúgom a megoldást.
Szél Béla, Nap Olga és Felhő Ernő nagyon megörültek a Hold tanácsának. Olyan boldogan szökdécseltek vissza a városka fölé, hogy egyszerre lett az idő napos, felhős és szeles. Az időjósok is csak ámultak és aznap még az időjárás-jelentés is elmaradt. Azok hárman pedig neki is láttak annak, amit a Hold tanácsolt.
Felhő Ernő előkészítette a legfinomabb szitáját, amivel az esőt a Földre küldheti. Szél Béla végzett néhány próbafújást, Nap Olga pedig felragyogott, és egy kicsit ki is rúzsozta magát a nagy eseményhez.
- Akkor háhomha - mondta Felhő Ernő.
- Egy, kettő, há...há...rom! - mondták együtt.
Mint a porcukrot az eperre, Felhő Ernő úgy szitálta a városkára az esőpermetet, Nap Olga hét ágra nyújtotta karjait, Szél Béla pedig, mérnöki precízséggel épp annyira fújdogált, hogy a Felnő ne takarhass el a Napot.
Tökéletes együttműködés volt: megjelent a zöld, a kék, a piros, a sárga, és az összes szín, sorra egymás után. A legnagyobb festők is csak ámultak, amikor az égre néztek: ilyet még sohase tudtak kikeverni a palettán.
A kerteknél kezdődött, átívelt a tér felett és a piperkőc házánál ért véget: a városka felett megjelent a szivárvány.
Piperkőc még kedvenc vörös sálját kereste, a kertész rákvörös (bocsánat: pecsenyeszínű) homlokát kenegette, a lány pedig fagylaltfoltos ruháját szárogatta, amikor a szivárványt észrevették. Úgy elámultak, hogy a bosszúságuk el is múlt: a piperkőc nem bánta már az elveszett selyemsálat, a kertész a vörös ábrázatot, a lány pedig arra gondolt, hogy, az ég sokkal tarkább, mint a világ összes fagylaltja, a csokitól az eperig.
Az egész város ámult a gyönyörűségtől. Ilyen szépet még sose láttak. Szél Béla, Nap Olga és Felhő Ernő összekacsintottak, de egy lépést se tettek egymás felé, nehogy megbontsák ezt a tökéletes egyensúlyt.
