Ahogy korábbi posztunkban beígértük, a január 17-i rádióműsorban vendégeskedő Enyedi Ildikó féle rendezőosztály néhány vendégposztjait közöljük. Elsőként Kapronczai Erikáét. Erika volt osztálytársaival együtt az idén márciusban a mozikba kerülő Nekem Budapest c. szkeccsfilm egyik rendezője.
(fotó: innen)
ZENGŐ IC, Budapest-Pécs. Oliver Sacks Antropológus a Marson című esettanulmány kötetét olvasom. Megcsörren egy telefon a közelben. Egy fiú feltűnően hangosan szól bele, majd rövid csend után értetlenkedni kezd, aztán kétségbeesik, és arról faggatja az illetőt a telefon túlsó végén, hogy vajon mekkora a baj, és lehet e javítani. A tanárral kell beszélni. De nincs itt a telefonszáma. A túloldal minden bizonnyal megígéri, hogy átküldi, mert a fiú nagyon megköszöni, és megerősíti, hogy azonnal felhívja, amint megkapja. Két üres ülés és egy folyosó van közöttünk, egyedül ülünk egy-egy kétszemélyes boxban. Kockás ing, farmer, sportcipő, szemüveg. Az ölében laptop. Kb. 25 éves. Megjön az SMS – gondolom a telefonszámmal. Közben már próbálok visszamélyedni az olvasmányomba, az autista Temple Grandin történetébe, akiben épp mélységesen magamra vélek ismerni, amikor azt meséli gyerekkorából, hogy nem igazán tudott beilleszkedni az osztályába, és hogy föl sem merült benne, hogy amiatt, mert más lenne, inkább a többieket tartotta furcsának, figyelte őket, ahogy folyton zajlott közöttük valami „gyors, finom, állandó változás”, és valahogy sohasem tudott részt venni ebben a mágikus kommunikációban. Mára már tudja, hogy ezek a különös jelenségek szociális jelzések az emberek között, amit ki tud következtetni, de még mindig nem tudja észlelni őket… „Jónapot Tanárúr!” Nem lehet nem odafigyelni, mert a fiú nagyon hangosan beszél. Ráadásul valami egészen különös darabossággal, monotonitással. Régimódian választékos kifejezéseket használ. Az derül ki, hogy nem részletezte kellő pontossággal a dolgozatában, hogy azon a bizonyos ábrán soros kötésekről van szó. De nincs tragédia, mert a fiú bár már kinyomtatta, de még nem köttette be az írásmunkát, úgyhogy javítani fogja. Mégis hosszan latolgatja, hogy a legszőrösszívűbb bíráló sem adhat erre 3-asnál rosszabb jegyet. A tanár, aki igen bőbeszédűnek bizonyul ott a túloldalon, mintha megnyugtatná efelől. Aztán még igen hosszúra nyúlik a beszélgetés. Szóba kerül az USB-s csatlakoztathatóság, a szoftveres rész programozása, ami úgy tűnik mind világosan, és hibátlanul ki van fejtve, egyedül a soros kapcsolást kéne részletezni. Egyre jobban érdekel, mit tanul a fiú, és főleg, hogy mi ez a találmány, amit feltehetően diplomamunkaként dolgozott ki. Most fennhangon kezd beszélni egy 30-as pasi is, aki közvetlenül a fiú előtt ül egy négyszemélyes boxban. Megszólítja a körülötte ülő idegeneket, és azt javasolja, hogy beszélgessenek ők is, mert szerinte ez már kibírhatatlan, hogy valakinek a magánügyeit kelljen hallgatni. Ő egyébként azért megy Pécsre – kezdeményezi máris a beszélgetést –, mert két hónapja megműtötték a fülét, és azóta hetente meg kell jelennie ellenőrzésen. (Lehet, hogy ő sokkal hangosabbnak hallotta az egészet?) A többiek megértően mosolyognak, de nem igazán veszik komolyan, hiszen a pasi végülis nem ismerkedni akar, egyszerűen csak felhúzta magát. Aztán hamarosan, kb. fél órás telefonbeszélgetést követően a fiú elköszön a tanárától. Ismét csendes, kellemesen tompa vonatzúgás tölti be a teret. Olvasni próbálom a sorokat, amiket az ölemben nyitott könyvben bámulok, de nem vagyok elégedett azzal, amit megtudtam a találmányról. Bosszankodok, hogy a 30-as pasi akciója túlságosan elvonta a figyelmem. Elkalandozok, milyen izgalmas is lehet, programozónak lenni, vagy fizikusnak, vagy mindkettőnek, és feltalálni valamit, amit aztán sok ezer és millió ember használ örömmel, és egyáltalán nem gondol arra, hogy kinek jutott ez az eszébe, és milyen is az az ember… „Miért kellett megműteni a füled?” Az imént hőzöngő pasival szemben ülő, hozzá hasonló életkorú csinos szőke nő most megszólítja. Beszélgetés kezdődik. Rövidesen be is mutatkoznak egymásnak, és néhány perccel később a nő már az életének jelentős állomásairól mesél, hogy szállodában dolgozott külföldön, de egy szerelem miatt hazajött, aztán a srác kidobta (nagyon zavar ez a megfogalmazás, ezen hosszan el is gondolkozom), ő meg itt maradt, és most irodalomtudós. Hm. Ezt már nem akarom összerakni. Mire leszálltam, már az előttem lévő négyes boxban utazó idegen lány és srác is megismerkedtek és beszélgettek egymással. Tetszett ez nekem.
