Korábbi rádióvendégünk, a CókMók-os Kovács Bori vendégposztját, alföldi utcai gyermekotthoni jöttszembéjét közöljük, amitól nagyon meghatódtunk. Íme:
Egyszer körülbelül két órát játszottam az óvodás gyerekekkel az Alföldi Utcai Befogadó Otthon kertjében. Már nagyon tavaszias volt az idő, kabát nélkül, pulcsiban mászókáztak, homokoztak a gyerekek. Érezhetőbben vidámabb hangulatban voltak, mint amikor hetekkel korábban még a szürke hideg időben betegen, bágyadtan találkoztam velük a négy fal közé bezártan. A találkozás nem csak a szabad tér, a napsütés miatt volt számomra újszerű, hanem azért is mert sok új gyerekkel találkoztam aznap. Egyikük egy 2 év körüli, nagyon pici, gyönyörű szöszi kislány volt. Szegény nagyon meg volt illetődve, nem nagyon tudta, mit kezdjen magával az udvaron, az óvónénik körül álldogált, akik elmondták, hogy csak egy-két hete vitte be őt az anyukája az Alföldi utcába, aki külföldre utazott pénzt szerezni. Amikor a kislány leült az óvónénik melletti padra, oda ültem mellé, mert annyira édes volt, hogy ösztönösen magához vonzotta az embert. Nem csak az én szívemet hódította meg egyszeriben, ahogy megláttam, hanem kiderült, hogy már akadt egy lelkes kis udvarlója a csoportban, egy eleven 4 éves csupa barna kisfiú személyében. Ahogy odaültem a kislány mellé, a kisfiú is rögtön ott termett mellettünk, talán féltésből, talán érdeklődésből. Próbáltam megszólítani a kislányt, kérdezgetni, hogy hogy hívják, de nem válaszolt, még csak a szemével sem reagált rám. Kiderült, hogy nem beszél senkivel, sőt azt sem lehetett tudni, hogy egyáltalán tud-e már beszélni.
Fotó: Kocsi Olga
A szerelmetes kisfiú mindenről beszámolt a kislánnyal kapcsolatban, ő is mondta, hogy nem beszél, de aranyos, nem rég került oda, stb. Egyszer csak a fiúcska felpattant a kislány másik oldalára a padra, és azt mondta a kislánynak, hogy üljön az ölébe és már húzta is magához. Mondtam a kisfiúnak, hogy előbb kérdezzük meg a kislányt, hogy akar-e az ő ölébe ülni. Kérdeztük egyszer, kérdeztük kétszer, de továbbra is meredten nézett előre, nem tudta, mit kéne csinálnia, hogy kéne válaszolnia. Én extra óvatosan igyekeztem bánni vele, nehogy bármitől megijedjen, de szerencsére érződött rajta egy idő után, hogy örül a figyelemnek, csak teljesen el van veszve. Mikor harmadjára kérdeztük, hogy szeretne-e a kisfiú ölébe ülni, akkor picikét megvonta a vállát és mutatott némi hajlandóságot a dologra. Mondanom sem kell, hogy több se kellett a kisfiúnak, máris az ölébe vette a kislányt, és óriási mosollyal ölelte magához. Ücsörögtünk ott egymás mellett egy kicsit, a kisfiúnak be se állt a szája, én pedig megállás nélkül próbáltam kicsalni egy mosolyt, egy szót, egy hangot a kislányból és megtudni, hogy jól érzi-e ott velünk magát. Rám szinte egyáltalán nem reagált, a kisfiú viszont ügyesebbnek bizonyult, és mikor szólongatta az ölében ücsörgő pici lányt, csak elmosolyogta magát. Ekkor a kisfiú örömében gondolt egyet, és szólt neki, hogy most akkor menjenek sétálni. Óvatosan lerakta az öléből, megfogta a kezét, és együtt kéz a kézben elindultak felfedezni a világot. A szöszi baba és barna lovagjának szövetsége egy pillanatra megállította ott az udvaron az időt, meghitt, távolodó képük pedig örökre belém vésődött.
A Borival készült rádióműsorban (alább) megtudhatjuk, hogy került a fiatal magyar dizájner a gyermekotthonba, és hogyan jutott el a CókMók táska-közösség projektig.
#jottszembe kovács és bori és a cókmók by Jottszembe on Mixcloud
