Ki merem jelenteni: nem szeretem a természetet. Tudom, hogy ez csúnyán hangzik, de én született nagyvárosi vagyok. Inkább álljon le a kombínó a Margit híd közepén és gyalogolhassak a hőségriadóban a sistergő aszfalton, miközben szívom a szmogot és mindenki dudál, minthogy erdei túrázás közben ismeretlen eredetű dolgok essenek a fejemre a fákról és rovarok zongorázzanak az idegeimen.

Ezért aztán imádok futni a városban, egészen pontosan Budapesten, ami a kedvenc helyem a világon. A városi futás a lehető legizgalmasabb terep az összes közül, mert mindig változik és mindig jön szembe valami. A legjobb úgy csinálni, hogy előzetes tervezgetés nélkül szaladunk arra, amerre visz a lábunk, aztán lesz, amennyi lesz. Tegnap átfutottam a Váci utcán (azt imádom, mert ott senki nem fut, és az emberek csodálkozó tekintete gyorsításra ösztönöz), majd átfutottam a Szabadság hídon, és akkor hirtelen ötlettől vezérelve felfutottam a Szikla kápolnához.

Szerettem volna kicsit benézni a Kápolnába, de mivel teljesen elszoktam a hegymenetektől, inkább kiköptem a tüdőmet és kihordtam futás közben egy enyhébb infarktust, majd lefele vettem az irányt. De mivel lent piros lett a lámpa, visszafutottam, és megnéztem egy játszóteret a Gellért-hegyen, ahol hárman voltak, abból kettő pettingelt, a harmadik nézte, ekkor úgy döntöttem, elég a hegyből, és hazafutottam.

Imádok a városban futni, mert mindent látok, hallok és érzek.

Ezt a bejegyzést két hete írtam. Azóta futottam kettőt a Balatonon a szőlőben, és 2 perc után tetőtől talpig pókhálók fedtek. Hazajöttem, és a jó levegőre hivatkozva felbuszoztam a Normafára, hogy fussak ott is, és bár a levegő kifogástalan, alig vártam, hogy jöjjön a busz. Azóta megint a városi aszfaltra esküszöm, a kivilágított Vár és Lánchíd árnyékát semmihez nem tudom hasonlítani.