Járom a várost: mankóval. Bár ez így, ebben a formában nem teljesen igaz. A múlt pénteki térdszalagműtétem óta ugyanis a házunk aljában honoló mangalica húspatikánál távolabb csak a kötelező sportkórházas vizit miatt merészkedtem. De mi a mosoly egy kurvára fájdalmas műtét utáni lábadozásban és az ezzel járó kiszolgáltatottságban, mozgásképtelenségben?! Például az, hogy a barátaid "hozzák a leckét" délutánonként. És, hogy van időd végre blogolni.
Néhány hete tartottunk egy jöttszembés szerkesztőségi ülést a Parázs presszó nevű thai étteremben. Szerintem eléggé háromnegyedes a hely egy ötös skálán. Jó volt a kaja, de a helynek finonam szólva nincs hangulata és szocializmust idézően oktatott minket néha a pincér... mindegy, nem is ez a fontos. Szóval a szerkesztőségi ülésen elhangzott a nem demokratikusan kinevezett főszerkesztőnktől egy olyan mondat, amit általában (ritkán és halkan) csak Dankópityu mer nyíltan hangoztatni a jöttszembe szerkesztői előtt. Hogy mostanában nem jön szembe semmi, amit nyugodt szívvel mosolyban utazásnak lehetne nevezni. Mert a csapból is az folyik, hogy itt vége az ajrónak, szar az idő, itt a tél, túl sok a munka, és a Matolcsy is brillírozott már megint (ugyan rajta bármikor lehet sajna mosolyogni - improving your life, mert a siker ma még láthatatlan, ugye). Pedig mi pont azért írjuk ezt a blogot, mert elhisszük, hogy van élet a rossz híreken túl. Járjuk a várost... észrevesszük, rácsodálkozunk, mosolygunk, visszamosolygunk, megjegyezzük, lefotózzuk, megírjuk az apró, pici dolgokat, amik miatt színes lehet egy szürke hétfő.
Kotorászok a pénztárcámban és ráakadok egy névjegykártyára. Dr. Naszradi Tamás, Phd. Elmosolyodok. November elején egy este rejtélyes módon felhív a Rádió Taxi diszpécsere, hogy megtalálták a céges taxikártyámat. Mondom a hölgynek, hogy lehetetlen és nyúlok a zsebembe a pénztárcámért, de az sehol. Lever a víz. Iratelhagyó világbajnok voltam sokáig, rámtör az ismerős érzés. Az összes plasztiklapom, iratom, taxikártya, miegymás benne. Beismerem a hölgynek, hogy valószínűleg elhagytam a tárcámat. A diszpécser megnyugtat, hogy egy ismeretlen úr megtalálta és pont ezért hív.
Névjegy nem volt az elveszett papírjaim között, ezért Dr. N. Tamás végighívta az összes számot, amit pénztárcámban talált, hogy rámleljen. Végül a taxitársaságon keresztül jutott el hozzám, majd este hétkor még el is hozta a munkahelyemre a talált tárgyat. Jött szembe egy pénztárca, hiánytalan tartalommal. Tamás annyit kért cserébe, hogy menjünk el egyszer sörözni. Van ilyen?!? Van, és én fizetek...
