Reggel felhívott egy magyar rádióriporter. Szeptember 11-i történetet kért, történetet, amely megszólítja az otthoniakat is, hogy átérezhessék Amerika gyászát. Nem mondtam neki, hogy úgy érzem magam, mint egy hivatlan idegen egy híres ember újratemetésén - és hogy a másik gyászáról való tudósítás olyan feladat, melyre kevesen hivatottak. De azt igen, hogy a mai napig minden vendégségben, melybe az elmúlt három évben meghívást kaptam, szóba került a tíz évvel ezelőtti támadás. A válasz a kérdésre: "Te hol voltál azon a reggelen?" még mindig csillapíthatatlan.

"A CNN felhőkarcolójából néztem végig, ahogy a második repülő belecsapódik a Déli Toronyba." - rázta meg magát a főnököm az archív felvételek láttán, melyeket beleszerkesztettem a videóba, amit a tornyok helyén tátongó seben épülő múzeumról készítettem a héten. Anélkül hadarta végig az élményt, hogy kértem vona rá, rám se nézett közben. Ahány new yorki, annyiféle gyászmunka.

"Félnek a new yorkiak? Készülnek egy a kerek évfordulóra tervezett támadásra?" -kérdezte a riporternő, aki már átrágta magát a tudósításokon az extrém előkészületekről és elő-bombariadókról a városban. Éreztem, hogy hamisan cseng az evidens "igen", nincs idő kifejteni a paradoxitást, hogy egy New York-i sosem fél, miközben tíz év óta folyamatosan várja, hogy újra támadják, védelmi előkészületet csak extrém módon tesz, és összerezzen, ha megüti a fülét egy alacsonyabban szálló repülőgép hangja.

A város tíz éve próbálja feldolgozni a traumát, hogy nem sebezhetetlen. Ezért magától értetődő, hogyha az elnök, a polgármester és a kormányzó egyhangúlag vészhelyzetet hirdet, mint ahogy ez a két hete érkező hurrikán esetében történt, nyolc millió ember készül katonásan. Beleértve az önkéntesmunkát, hogy a veszélyzónák összes lakásának ajtaján bezörgetnek, megbizonyosodva arról, hogy az ott lakók eleget tesznek az evakuálási rendeletnek. 

Most vasárnapra Bloomberg polgármester üzenete így szól: "Ha bezárkózol a házadba mert félsz, akkor ők nyernek. Ha nem hagyod, hogy a másik úgy imádkozzon, ahogy kedve tartja, hogy azt mondja, amit akar, ha bármiféle emberi jogot megtagadsz egy embercsoporttól, akkor pontosan azt teszed, amit ők akarnak. Nem kellene így tennünk."

Gyorsabban köszönt el a riporternő mintsem megkérdezhettem volna a nevét, és megköszönhettem volna, hogy a hét perc alatt, amennyit beszéltünk, helyére került bennem néhány dolog, melyet az idegenből jött értetlenségével képtelen voltam eddig feldolgozni. Sajnáltam, hogy nem osztottam meg, hogyan változnak az érzéseim a város felé. Továbbra is azt gondolom, hogy New York túlnyomórészt egoisták lakta, a fanatizmusig túlértékelt, luxus-nyomortelep. De holnap, 2011. szeptember 11-én, nem maradok otthon, metróra fogok szállni. Félelem nélkül, büszkén, ahogy egy New York-i teszi.