Amint megtudtuk, hogy a rájátszás utolsó meccsén dől el az NHL, és így a Boston még versenyben van a Stanley-kupáért, úgy döntöttünk New York-i nyaralásunkat kiegészítjük egy bostoni kirándulással, szinte csak azért, hogy amennyiben a Boston Bruins nyerné a bajnokságot, részesei lehessünk a városi örömünnepnek. Az USA bölcsőjének tekinthető új-angliai Boston maga mindössze hatszázezres lakosú, de szinte teljesen egybenő közigazgatásilag önálló külvárosaival, például a Harvard egyetemnek is otthont adó Cambridge-dzsel, vagy a szomszédos Sommerville-lel, ahol a fiatalok éjszakai életének java zajlik. A döntő meccs napján azonban a belvárosi, azaz bostoni kocsmák is színültig megteltek, és a bejáratoknál hosszú sorok kígyóztak, hogy kivárják a bárokban szinte általános kor ellenőrzést, hiszen az Egyesült Államokban csak 21 felett legális az alkoholfogyasztás. A csapat pólóját viselők tömegében hosszas keresés után egy ír kocsmában találtunk helyet. Itt Sandra, a Bostonban élő uruguayi hokiszurkoló magyarázta hosszasan, melyik hazai játékost miért szeretjük és melyik kanadait miért nem. A kiosztott szerepeknek megfelelően alakult az akkor alig hihetőnek tűnő végeredmény is: a Boston kapott gól nélkül hozta az utolsó meccset és így a 39 év után újra megnyerte a kupát.
Ami ezután jött, nehezen önthető szavakba: a kocsmákból kitóduló tömegek a közeli stadion felé özönlöttek, és dionuszoszi hangulatban örvendeztek a városi és országos sikernek. A döntő másik csapata ugyanis a kanadai Vancouver volt, így az igen jó egészségnek örvendő USA-beli nacionalizmus újabb apropót talált magának, és az első "U-S-A, U-S-A!" felkiáltások nem várattak sokáig magukra. A 21 feletti, de 30-35 alatti ünneplők férfi tagjai az alacsony, ismeretlen funkciójú kiszolgáló épületeket mászták meg, a hölgyek pedig igyekeztek érdekessé tenni magukat a macsó közegben. A gyakori fűfelhőkben a spontán párok is hamar kialakultak, egy épp előttünk egymásnak szembejövő 2-2 fős fiú és lánycsapat ellenkező nemű tagjainak mintegy 15 és 25 másodperc kellett a gyors ismerkedés után a heves smár megkezdéséig. 
A parkolást tiltó táblák - végeredménytől függetlenül - éjjel 2-ig ütemezték az utcai buli végét, és nagyjából "igazuk is volt": a Budapesthez képest szakszerű, határozott, de korrekt rohamrendőri fellépés hamar mederbe, majd szétterelte a virgoncokat, és másnapra a város semmi nyomát sem láthatta az éjjeli bulinak.
Csak a pólók cserélődtek le egy pillanat alatt: a "döntős" helyett másnap délelőtt már a boltokban voltak a "Bajnok" feliratúak is. Tekintve, hogy itt a sport az egyik legnagyobb üzlet, nem meglepő, hogy ugyanaz a cég gyártja mindkét döntős csapat promóciós ruháit, így az előre legyártott pólók közül csak a megfelelőt kellett az üzletekbe teríteni, a maradékot pedig megsemmisíteni, vagy kis érzéssel Haitire szállítani...
De akinek igazán szembejött a Stanley-kupa, az a Bostonban élő Benjamin barátunk haverja volt, aki leugrott ebédelni a melóból, amikor is és az ottlakó cs.k. épp hazahúzta az összes eddigi győztes csapat nevét magán feltüntető hatalmas kupát...
