jöttszembe

Olvasom az OECD jelentést, hogy mi magyarok vagyunk, akik közül a legkevesebben elégedettek az életükkel. Megfordítva, nálunk él a legtöbb boldogtalan, elégedetlen ember az OECD 34 országa közül. Ide tartozik a térségen kívül Portugália, Olaszország, a skandinávok, izraeliek és még sorolhatnánk.

A hír kapcsán beszélgettem tudományos emberekkel épp úgy, mint a barátaimmal, és egy dologban mind egyetértettünk. A jelenség oka részben az, hogy nem vesszük kezünkbe a sorsunkat. Mindig az államtól, a LOTTÓ-tol, külföldtől, vagy a szomszédtól várjuk a megoldást. Azokat akik maguk dolgoznak meg a boldogságukért, lelki egyensúlyukért csodabogárnak tekintjük, és elérhetetlen bálványként tekintünk rájuk. A magyar elégedetlenségi indexel közel egy napon jött ki egy másik hír: "Erőss Zsolt és Gál László elérte a 8516 méter magas Lhoce csúcsát, ezzel 11-re növelték a magyarok által megmászott nyolcezres hegyek számát"

Erőss Zsolt az elmúlt két másfél évben szembenézett a halállal, saját döntéséből amputáltatta jobb lábát, majd művégtaggal meghódította a világ egyik legmagasabb pontját. Én hiszem, ha sokat beszélünk Zsoltról és a hozzá hasonló fanatikusokról (kvázibárki barátomat is ideértve, aki újabb és újabb extrém maratonokat fut), akkor változik a többségi szemlélet.

Ez a blog is épp ezért van. Azért, hogy ne félig üres, hanem félig tele legyen a pohár. Ebben segít, ha észrevesszük azokat az embereket, akik példát mutatnak. Azokat a helyeket, ahova érdemes visszatérni, amelyek megmelengetik a szívünket.

Budapesten van egy sor bosszantó dolog, de közben nap mint nap jó látni a kis szoknyás biciklistákat, az elegáns urakat, a szépülő parkokat, a kedves pincéreket és ínycsiklandó ízeket. Észrevehetnénk a rosszat is, de úgy tűnik azt túl sokan látják.

Végezetül. Tavaly forgattuk ezt a kis portrét Erőss Zsolttal. Aki ezt látja, ahhoz a 23 %-hoz fog csatlakozni, aki magyarként is elégedett az életével.

Buddha szerint a megvilágosodás a "szendvedés vége." Ha pedig ez itt az élet, minek aggódok, elmosolyodtam magamban, tettem egy rövid sétát, és bámultam a távolban összeérő sínpárokat. Annyira megnyugodtam, hogy még a következő vonatot is elengedtem, az azután következővel pedig épp elértem a gépem.

Tegnap munkából hazafelé véletlenül belefutottam (tekertem) Elvis összes magyarországi követőjébe a Királyról (nem, nem Jimmy a király!) elnevezett park avatóünnepségén. Komár László a.k.a. Magyar Elvisz meghatottan és kicsit feszengve díszvendégeskedett egy királyos-konföderációs zászló árnyékában. Sajnos a telefonom értékelhető hangot nem rögzít, de a helyzet "ünnepélyessége" átjön e rövid videón keresztül is. Íme:

Lendvai Ildikó, aki az ipari kameráknak is készséggel áll nyilatkozni (sic!), büszke lenne a kedves manuszra, aki a HTC-met összekeverte a TV2 kamerájával. Ismered Elviszt? - kérdezték tőlem a háttérből. Hát, Széll Kámánnál jobban, az biztos...

Kicsit megkésve, de még a korábban már "körbejárt balatonkörhöz" pár szó.

Nagyon sok minden jöttszembe egy nap alatt a tandemes bringásoktól a fekvőbicóig, a vicces kinézetű emlékművektől az út mellett két helyen is kiállított tankokig. És persze, bár Budapesttől elszakadtunk, a magyar rögvalóságtól nem sikerült, jöttszembe egy, a bicikliút közepén megálló autós is, aki fel volt háborodva, hogy mi miért vagyunk felháborodva, amiért nem tudunk rendesen továbbmenni...

De mi mosolyban utazunk, és az is igaz, hogy sokkal több vidám dolog jöttszembe, mint amire számítottam, így álljon itt egy kedves üdülő képe:

Siófok-Szabadi-sóstó (fotó: kvazibarki)

Talán a darabolásban megfáradt hentesek pihenését hivatott szolgálni, igazából nem sikerült megfejtenünk a keresztelési protokolt, de az biztos, hogy volt humora a névadójának!

:-)

UPDATED: közben kvazibarki megtalálta

Húsos üdülő

:-)

Ezek jöttek szembe a múlt pénteki TEDxDanubia Klub színpadán az Urániában. A több szempontból is rendhagyó "magyar" klubdélután a boldogságról szólt, illetve olykor kereste hosszasan a szavakat. A rendhagyások sora a késői kezdéssel indult, ugyanis ez volt az első délután öt órakor kezdődő TEDx rendezvény a világon.

Az előadások sorát Hankiss Elemér Széchenyi-díjas szociológus, filozófus, értékkutató (és egy sor más titulus bírója) professzorprofesszor kezdte, aki rendkívüli intelligenciával rendelkezik és 80 év fölött is megnyerő (egyetemi) előadó. A túlzott teljességre való törekvés miatt a TED-es forma viszont kevésbé állt jól a tanárúrnak. Mondanivalója ettől nem kevésbé esszenciális korunkban: bármilyen életstratégiát is válasszunk magunknak a hamleti "readiness"-től, Sartre "szabadságán", Camus "lázadásán", Rilke "változtasd meg élted!"-én és további életfilozófiákon át, minden körülmények között szembe kell néznünk a szekularizálódó világban egyre nagyobb teret nyerő, legkülönfélébb szinteken jelentkező bizonytalansággal. Ha azt elfogadjuk alapvetésként, kellően bátrak vagyunk kockáztatni, új utakra lépni, és akár hibázni is, akkor van esélyünk a boldog életre. Röviden tehát: nothing is sure, risk is beautiful. Részemről meg is fogadnám a tanácsát, úgyhogy mondom is tovább a mondókám...

Az este nagy ásza, a szintén Szécheny-díjas, Flow-elméletet megalkotó Csíkszentmihályi Mihály pszichológusprofesszor fellépése volt a soron következő rendhagyás a klubrendezvényen, a prof ugyanis szokatlanul hosszú időt, 36 percet kapott előadása megtartására, amire 4-5 percet még rá is húzott. Az előadás tört magyarsággal, de magyarul, vallomásos hangnemben kezdődött. Miközben a gyerekkorra való visszaemlékezést hallhattuk, pillanatra el is gondolkodtam rajta, vajon itthon, a szocializmusban, milyen esélye lett volna a későbbi tudósnak az abszolút élmény elméletének kidolgozására.

Mesterek egymásközt (fotó: RR)

Nehéz megítélni, hogy nem "született előadónak" szabad-e katedrára, főleg színpadra lépnie. Részemről az engedékenyebbek közé tartozom, mégha egy TEDx eseményről is van szó. Próbáltam felfogni a jelentőségét, hogy egy valóban nemzetközi hírű magyar(származású) tudós szemtől-szemben osztja az észt, igaz, tört magyarsággal, majd erős akcentusú angollal, mintha folyamatosan vívódva az előadói szereppel.

A flow és a hozzá kapcsolódó kutatások több könyvet megtöltenek, érdemes néhányat elolvasni. Azoknak, akik először hallanak róla, annyit mondanék, hogy egy olyan állapotról van szó, amikor a cselekedet és figyelem összeolvad, az aggodalmak eltűnnek, az időérzék eltorzul, és maga az akciónk válik a legmagasabb öröm, elégedettség forrásává: action becomes its own reward. 

A flow grafikonon is jól ábrázolható (fotó: RR)

A blokk harmadik előadásáról, a játékfejlesztősdiről most nem beszélnék bővebben, bár biztos jó üzlet.

A második blokk kerekasztalbeszélgetése egy másik olyan dolog, ami szintén nem egy bevett forma a TEDx rendezvényeken. Jelen kerekasztalbeszélgetés, ami anti-TED-essége ellenére egyébként jól is sikerülhetett volna, hiszen ott volt Barabási Albert László, illetve az újra színpadra lépő Csíkszentmihályi professzor mellett Matolcsy György aktuelle nemzetgazdasági miniszter is. A beszélgetés angolul folyt, ami legkevésbé talán Barabásinak esett nehezére, annak ellenére, hogy ő (is) magyar anyanyelvű.

Nagyon kevés konkrétum derült ki viszont abból, hogy politikusok és tudósok párbeszéde mennyiben lendítheti elő egy ország mentális fejlődését. A legbántóbb pedig az volt, hogy annak ellenére, hogy a felek készültek a beszélgetésre, itt folyamatosan elbeszéltek egymás mellett, és végül is egy kerek gondolat sem tudott megszületni. Az egyetlen említésre méltó dolog talán az volt, amikor Csíkszentmihályi arra a kérdésre válaszolt, hogy mégis mi lehet Magyarország fejlődésének a kulcsa. Ő külföldiként úgy látja, hogy habár nagyon jó kezdeményezések vannak itthon, az emberek mintha mégsem bíznának a többiekben, és sokszor azon az alapon törődnek bele hátrányosnak tekintett sorsukba, hogy hát mások is biztosan beleszarnak a világba. Jó kezdés lenne, ha ez változna.

Volt egy pillanatom (és egy zabszem a seggemben), hogy odamenjek Matolcsyhoz, megveregessem a vállát, és mintha ebben a TED-es környezetben valóban egyenlő felek lennénk, elmondjam neki röviden, hogy szerintem mennyire fontos lenne, hogy a nagyfőnök valami hasonló gondolatot felvegyen még a lózungjai közé, de komolyan. Felcsillant a szeme, azt mondta, mindenképpen mondjam el a spanjának is, hiszen biztos ismerem. Majd beszállt egy szép nagy Audiba és elhajtatott a gyönyörű pesti éjszakába. Persze, jól elmondtam a csicskásának és ide is leírom, hátha benne lesz legalább a sajtófigyelésükben.

"Miniszter úr, ööö..." (fotó: RR)

Addig is, amíg várjuk az új Facebook-pirulát, itt van Csíkszentmihályi professzor egy korábbi TED-előadása:

(Kb. ugyanez hangzott el ezalkalommal is, csak kétszer ennyi idő alatt és meztéláb-papucsban, és Budapesten!!!)