Olvasom az OECD jelentést, hogy mi magyarok vagyunk, akik közül a legkevesebben elégedettek az életükkel. Megfordítva, nálunk él a legtöbb boldogtalan, elégedetlen ember az OECD 34 országa közül. Ide tartozik a térségen kívül Portugália, Olaszország, a skandinávok, izraeliek és még sorolhatnánk.
A hír kapcsán beszélgettem tudományos emberekkel épp úgy, mint a barátaimmal, és egy dologban mind egyetértettünk. A jelenség oka részben az, hogy nem vesszük kezünkbe a sorsunkat. Mindig az államtól, a LOTTÓ-tol, külföldtől, vagy a szomszédtól várjuk a megoldást. Azokat akik maguk dolgoznak meg a boldogságukért, lelki egyensúlyukért csodabogárnak tekintjük, és elérhetetlen bálványként tekintünk rájuk. A magyar elégedetlenségi indexel közel egy napon jött ki egy másik hír: "Erőss Zsolt és Gál László elérte a 8516 méter magas Lhoce csúcsát, ezzel 11-re növelték a magyarok által megmászott nyolcezres hegyek számát"
Erőss Zsolt az elmúlt két másfél évben szembenézett a halállal, saját döntéséből amputáltatta jobb lábát, majd művégtaggal meghódította a világ egyik legmagasabb pontját. Én hiszem, ha sokat beszélünk Zsoltról és a hozzá hasonló fanatikusokról (kvázibárki barátomat is ideértve, aki újabb és újabb extrém maratonokat fut), akkor változik a többségi szemlélet.
Ez a blog is épp ezért van. Azért, hogy ne félig üres, hanem félig tele legyen a pohár. Ebben segít, ha észrevesszük azokat az embereket, akik példát mutatnak. Azokat a helyeket, ahova érdemes visszatérni, amelyek megmelengetik a szívünket.
Budapesten van egy sor bosszantó dolog, de közben nap mint nap jó látni a kis szoknyás biciklistákat, az elegáns urakat, a szépülő parkokat, a kedves pincéreket és ínycsiklandó ízeket. Észrevehetnénk a rosszat is, de úgy tűnik azt túl sokan látják.
Végezetül. Tavaly forgattuk ezt a kis portrét Erőss Zsolttal. Aki ezt látja, ahhoz a 23 %-hoz fog csatlakozni, aki magyarként is elégedett az életével.
