jöttszembe

Mi jön szembe Port-au-Prince-ben? Ott mindig szembe jön valami vagy valaki… Egy vízszállító autó, amiből mindig ömlik a víz, (sosem értem miért éri ez meg nekik, mennyi jut el a víztárolókba), egy ledőlt villanyoszlop, amiből tudom, hogy megint napokig áram nélkül leszünk, egy disznó, egy csirke és egy kecske, akik hazafelé tartanak egy kalandos nap után. Szembejönnek nap, mint nap ugyanazok az emberek, jó esetben házassági ajánlattal, a mangó árus, akinél ha öt mangót veszel, háromszor annyit fizetsz, mint ha kettőt vennél. Szembejönnek a motorosok, akik akárhol mész az úton, mindig épp, hogy el nem ütnek. Ez ott az udvarlás. Sok mindenki szembejön úgy, hogy összekoccanunk, hiszen én a kátyúkat figyelem. De ebből nem születik semmiféle konfliktus, barátságosan megfognak, és arrébb tesznek. Szembejönnek luxusautók a bourgeois arisztokratákkal, akik ott vannak ugyan, de egy teljesen más világban élnek. Számukra az utca nem létezik, sosem szállnának ki, ők a golyóálló üveg mellől figyelnek.


árusok egy Port-au-Prince-i utcán (fotó: Nemere Dóra)

Port-au-Princet az expatrióták nagy szemétdombnak nevezik. És tényleg az. De akkor miért szeretem? Mert számomra gyönyörű. A szemetet egy idő után nem látod. Megszokja a szemed. De az óceán és hegyek látványát nem. Mikor hazafelé megyek a Delmas-n, a legforgalmasabb úton, ami tele van minden elképzelhető áruval, és persze mocsokkal, meglátom az Óceánt. Meg kell állnom egy pillanatra és csodálnom a látványt. Mert szép. Hiába van elviselhetetlen hőség, por, hiába ismeretlen folyadéktól mocskos a lábam, és hiába van szemét körülöttem mindenhol, szeretem ezt a látványt, szeretem ezt a várost. Nem sokáig csodálom a képet, mert valaki biztosan belém botlik. Már megint.


Port-au-Prince látképe (fotó: Nemere Dóra)
 
Szeretem a várost, még akkor is, ha sokszor dühös vagyok rá, mert nem ugorhatok le egy sörre, nem ülhetek le egy parkban, nem sétálgathatok bambán, mert olyan nehéz eljutni mindenhova, és mert itt fárasztó megtenni minden métert. De szeretem, mert valami mindig történik. Például a taptapban. Kezembe adnak egy csirkét, vagy éppen egy újszülöttet. Megszólítanak, és jól elbeszélgetünk. Megkínálnak ennivalóval, vagy meghívnak egy taptap útra. Udvarolnak.


taptap, a helyi tömegközlekedési eszköz (fotó: www.frenchcreoles.com)

De mégis, a legjobb az egészben az, amikor hazaérek. Belépek az árvaházba és harminc kis lurkó üvölti a nevemet extázisban, pedig aznap reggel láttak utoljára. Aztán belépek a Hope Homeba, ahol nem mondják a nevemet a gyerekek, mert nem tudják kimondani. De valami „gojja” félét nyekegnek, és tudom, hogy mindennél jobban örülnek nekem.

a Hope Home lakói (fotó: Nemere Dóra)

@jottszembe feat. nemere dóra - random roderik - önkéntesség by Jottszembe on Mixcloud

Márton László azt mondta egy Kolozsvárról szóló irodalmi esten, hogy ez a város olyan, mintha két vagy több, egymáson átlátszó réteg lenne egymásra rakva: aki egy századeleji magyar várost akar, az is megkapja a magáét, ugyanúgy, mint az, aki egy pezsgő szellemi életű mai multikulturális régiós fővárost keres – de annak is jut valami, aki korábbra akar jutni a történelemben.

A megállapítás tökéletesen igaz. Amikor én voltam ott először, természetesen a korábbi nagynevű város mítosza vitt oda, ami alól szépen előtűnt a mai, a mítoszokat éltető, de helyükön kezelő, napközben több mint 400 ezer főt befogadó egyetemi város.

Amíg ott éltem (a szinte teljes 2010-es esztendő), pont megtaláltam benne az én méretemre szabott helyet, ahol nemcsak lehet, de szabad és kell, és élvezet is élni. Kisvárosi árnyékok és nagyvárosi attitűd. Se nem túl nagy, se nem túl kicsi. Nem provinciális, a legkevésbé sem provinciális. Nem igazodik, értsd: nem igazítja magát nagyobb városokhoz, mondjuk Budapesthez vagy másik országhoz, mondjuk Magyarországhoz. Furcsa a viszonya a kézikönyvek által értelmezett Romániával. Kolozsvár annyira erdélyi, hogy aki eltölt ott három napnál többet, felfogja, hogy Erdély ma is értelmezhető országként. Ha elmegy az ember (onnan!) Dél-Erdélybe, Székelyföldre, Máramarosra, mindegyik táj, mindegyik országrész árulkodik az egészről, arról az egészről, amelynek a székhelye nem is lehet más, mint ez a város.

Kolozsvár látképe (forrás: petya81/egykor.hu)

Szerény véleményem szerint Budapest (sokkal jobb idő-térbeli, azaz horizontális és vertikális adottságai mellett is) provinciálisabb hely, mint Kolozsvár. A magyar színház a román színháztól is vesz fel tápanyagokat, amelyek csodálatosan működnek együtt a legendás kolozsvári színjátszás hagyományaival. Nagy színészek vannak, akikre nem kínos kimondani, hogy nagy színészek – és nem, nem hiszik, hogy Szegeden, Pesten, akárhol jobb lenne nekik.

Olyan nemzetközi filmfesztiváljuk van (TIFF), amihez foghatóról Magyarország még csak álmodni se tud. Nincs fölösleges magyarkodás, a fölösleges románkodás elmúlt. 70-80 ezresre becsülik az egyetemisták számát (egy hivatalosan 300 ezres városban!), akik a napjuk és az estéjük legnagyobb részét a belvárosban töltik. Az éjszakai életet valahogy úgy kell felfogni, mintha egy, a metróépítés előtti Ráday utca hangulata kiterjedne az egész pesti Kiskörúton belül eső részre. Vannak kifejezetten magyar kocsmák (Bulgakov, Insomnia, stb.), vannak kifejezetten románok, de senki nem bánt senkit. Kolozsváron van Európa egyik legegyedibb kocsmája, az Albinuţa – amit valahogy úgy fogjunk fel, hogy hegyre felfutó romkocsma minimáláron, egy városközpontban.

Fölösleges lenne sorolni. A legjobb, ha megkérdezünk valakit, aki éppen onnan jön, miután eltöltött ott pár napot. Mesélni fog, és vissza akar menni veled idegenvezetőnek.

Jöttszembe: kolozsvár feat. szálinger balázs, spry brrs & random roderik by Jottszembe on Mixcloud