Valószínűleg egyik sem, azért nehezen akaródzik elképzelni, mi jöhet szembe a harmadik világ egyik legszegényebb országának, Haitinak a fővárosában, Port-au-Prince-ben. Nemere Dóra, vendégposztunk szerzője két éve ment ki önkénteskedni egy helyi árvaházba. Valami hasznosat szeretett volna csinálni, a 27 éves lány élete egyúttal új értelmet is nyert, ma ő a Hope Home egyik igazgatója, 26 többszörösen sérült gyermek gondját viseli. Rövid budapesti tartózkodása során jótékonysági estet szervez árvaháza javára és műsorunkba is ellátogatott. Egy rövid Port-au-Prince-i jöttszembe az ő szemével:
Mi jön szembe Port-au-Prince-ben? Ott mindig szembe jön valami vagy valaki… Egy vízszállító autó, amiből mindig ömlik a víz, (sosem értem miért éri ez meg nekik, mennyi jut el a víztárolókba), egy ledőlt villanyoszlop, amiből tudom, hogy megint napokig áram nélkül leszünk, egy disznó, egy csirke és egy kecske, akik hazafelé tartanak egy kalandos nap után. Szembejönnek nap, mint nap ugyanazok az emberek, jó esetben házassági ajánlattal, a mangó árus, akinél ha öt mangót veszel, háromszor annyit fizetsz, mint ha kettőt vennél. Szembejönnek a motorosok, akik akárhol mész az úton, mindig épp, hogy el nem ütnek. Ez ott az udvarlás. Sok mindenki szembejön úgy, hogy összekoccanunk, hiszen én a kátyúkat figyelem. De ebből nem születik semmiféle konfliktus, barátságosan megfognak, és arrébb tesznek. Szembejönnek luxusautók a bourgeois arisztokratákkal, akik ott vannak ugyan, de egy teljesen más világban élnek. Számukra az utca nem létezik, sosem szállnának ki, ők a golyóálló üveg mellől figyelnek.
árusok egy Port-au-Prince-i utcán (fotó: Nemere Dóra)
Port-au-Princet az expatrióták nagy szemétdombnak nevezik. És tényleg az. De akkor miért szeretem? Mert számomra gyönyörű. A szemetet egy idő után nem látod. Megszokja a szemed. De az óceán és hegyek látványát nem. Mikor hazafelé megyek a Delmas-n, a legforgalmasabb úton, ami tele van minden elképzelhető áruval, és persze mocsokkal, meglátom az Óceánt. Meg kell állnom egy pillanatra és csodálnom a látványt. Mert szép. Hiába van elviselhetetlen hőség, por, hiába ismeretlen folyadéktól mocskos a lábam, és hiába van szemét körülöttem mindenhol, szeretem ezt a látványt, szeretem ezt a várost. Nem sokáig csodálom a képet, mert valaki biztosan belém botlik. Már megint.
Port-au-Prince látképe (fotó: Nemere Dóra)
Szeretem a várost, még akkor is, ha sokszor dühös vagyok rá, mert nem ugorhatok le egy sörre, nem ülhetek le egy parkban, nem sétálgathatok bambán, mert olyan nehéz eljutni mindenhova, és mert itt fárasztó megtenni minden métert. De szeretem, mert valami mindig történik. Például a taptapban. Kezembe adnak egy csirkét, vagy éppen egy újszülöttet. Megszólítanak, és jól elbeszélgetünk. Megkínálnak ennivalóval, vagy meghívnak egy taptap útra. Udvarolnak.
taptap, a helyi tömegközlekedési eszköz (fotó: www.frenchcreoles.com)
De mégis, a legjobb az egészben az, amikor hazaérek. Belépek az árvaházba és harminc kis lurkó üvölti a nevemet extázisban, pedig aznap reggel láttak utoljára. Aztán belépek a Hope Homeba, ahol nem mondják a nevemet a gyerekek, mert nem tudják kimondani. De valami „gojja” félét nyekegnek, és tudom, hogy mindennél jobban örülnek nekem.
a Hope Home lakói (fotó: Nemere Dóra)
A szeptember 10-i rádióműsor Dórával: