Remegnek az ujjaim, amikor a következő vendégposztot közzé teszem. Blogunk felkérésére kedves költőnk, Szálinger Balázs jegyzi kedvenc kelet-európai városomról, Kolozsvárról. (A poszt után Kolozsvárról szóló rádióműsorunk is meghallgatható, ahol Balázs is vendég volt.)
* Az Országúton hosszú a jegenyesor c. magyar műdalból
Márton László azt mondta egy Kolozsvárról szóló irodalmi esten, hogy ez a város olyan, mintha két vagy több, egymáson átlátszó réteg lenne egymásra rakva: aki egy századeleji magyar várost akar, az is megkapja a magáét, ugyanúgy, mint az, aki egy pezsgő szellemi életű mai multikulturális régiós fővárost keres – de annak is jut valami, aki korábbra akar jutni a történelemben.
A megállapítás tökéletesen igaz. Amikor én voltam ott először, természetesen a korábbi nagynevű város mítosza vitt oda, ami alól szépen előtűnt a mai, a mítoszokat éltető, de helyükön kezelő, napközben több mint 400 ezer főt befogadó egyetemi város.
Amíg ott éltem (a szinte teljes 2010-es esztendő), pont megtaláltam benne az én méretemre szabott helyet, ahol nemcsak lehet, de szabad és kell, és élvezet is élni. Kisvárosi árnyékok és nagyvárosi attitűd. Se nem túl nagy, se nem túl kicsi. Nem provinciális, a legkevésbé sem provinciális. Nem igazodik, értsd: nem igazítja magát nagyobb városokhoz, mondjuk Budapesthez vagy másik országhoz, mondjuk Magyarországhoz. Furcsa a viszonya a kézikönyvek által értelmezett Romániával. Kolozsvár annyira erdélyi, hogy aki eltölt ott három napnál többet, felfogja, hogy Erdély ma is értelmezhető országként. Ha elmegy az ember (onnan!) Dél-Erdélybe, Székelyföldre, Máramarosra, mindegyik táj, mindegyik országrész árulkodik az egészről, arról az egészről, amelynek a székhelye nem is lehet más, mint ez a város.
Kolozsvár látképe (forrás: petya81/egykor.hu)
Szerény véleményem szerint Budapest (sokkal jobb idő-térbeli, azaz horizontális és vertikális adottságai mellett is) provinciálisabb hely, mint Kolozsvár. A magyar színház a román színháztól is vesz fel tápanyagokat, amelyek csodálatosan működnek együtt a legendás kolozsvári színjátszás hagyományaival. Nagy színészek vannak, akikre nem kínos kimondani, hogy nagy színészek – és nem, nem hiszik, hogy Szegeden, Pesten, akárhol jobb lenne nekik.
Olyan nemzetközi filmfesztiváljuk van (TIFF), amihez foghatóról Magyarország még csak álmodni se tud. Nincs fölösleges magyarkodás, a fölösleges románkodás elmúlt. 70-80 ezresre becsülik az egyetemisták számát (egy hivatalosan 300 ezres városban!), akik a napjuk és az estéjük legnagyobb részét a belvárosban töltik. Az éjszakai életet valahogy úgy kell felfogni, mintha egy, a metróépítés előtti Ráday utca hangulata kiterjedne az egész pesti Kiskörúton belül eső részre. Vannak kifejezetten magyar kocsmák (Bulgakov, Insomnia, stb.), vannak kifejezetten románok, de senki nem bánt senkit. Kolozsváron van Európa egyik legegyedibb kocsmája, az Albinuţa – amit valahogy úgy fogjunk fel, hogy hegyre felfutó romkocsma minimáláron, egy városközpontban.
Fölösleges lenne sorolni. A legjobb, ha megkérdezünk valakit, aki éppen onnan jön, miután eltöltött ott pár napot. Mesélni fog, és vissza akar menni veled idegenvezetőnek.
