Kivételesen, de – lehet – nem egyedülálló módon kvázibárki nyomdokaiba lépek. Mióta Csopakon vagyok, minden nap futok, ma ráadásul nem a part közelében, hanem fel a hegyre a szőlőbirtokokhoz. Így futott szembe: két szőlőbirtok, négy pincészet, két templom, egy gubancos fekete szőrmók, két hatalmas levendulás, akácillat, három cseresznyefa még lopható fekete roppanós terméssel, és futott szembe egy jelenség, ami nem fér bele a felsorolásba. Meg is kellett állnom egy percre. Temetésen is csak egyszer voltam, a nagymamámén, és épp ezért nem is nagyon tudok mit kezdeni a halállal, meg az ahhoz kapcsolódó szertartásokkal. Pláne nem egy ilyennel. Mert hogy az történt, hogy a nádas szélén, a strand legvégében egy középkorú pár állt. Először csak azt láttam, hogy szórnak valamit a vízbe. Először még bosszankodtam is, hogy miért szennyezik a vizet, de amikor közelebb értem, láttam, hogy a férfi kezében egy urna van. Fura volt és bizarr. A nő meg-megszagolta a kezét, egyébként csendben állt. Szóval halottuk hamvait szórták a Balatonba. Tovább futottam és érdekes mód nem megrázott, inkább csak elgondolkodtatott, de valamiért leginkább megmosolygtatott.