Vörös szőnyeg és fotósok áradata fogadott a repülőről leszállva. Nem azért, mert Berlinben tudják, ki vagyok, ez kijár mindenkinek, aki ideérkezik. A lépcsőre piros matrica van ragasztva, a falon tapétaként pedig fotósok. Ez volt a legelső, mi szembe jött. Aztán egyre csak jött és jött... inger, szépség, meghökkentés, mosolyok, tekintetek, ízek. Hu, mennyi minden is.
A gyorsvasúton és a metrón plazma tv, napelemmel működő parkoló óra, minden 10. utcasarkon elektoromosautó-töltőállomás. 
Egymás mellett a hipermodern, hightech, és a már-már történelmi szocreál. Korok, és kultúrák élnek fantasztikus békében egymással.
Megfér egymás mellett a futurisztikus és a Vilmos császár korabeli klasszicista építészet, és ugyanígy megfér a múlttal való szembenézés, és a jövő építése. Nagy szavak, de talán ez Berlin titka. A történelmükkel nemcsakhogy szembe tudtak nézni, de tudják elemezni, tovább adni és tanulni belőle.
Minden magyarnak kötelezővé tennék egy pár napos berlini túrát. A zsidó múzeumot éppúgy, mint a DDR-t. Van mit tanulnuk.
A történelmen túl azt is, hogyan mosolyogjunk idegenekre, hogyan közlekedjünk kulturáltan biciklivel, metróval, gyalog és ha nagyon muszáj, autóval.
Na meg, például azt is megtanulhatnánk, hogy nem kell mindent beépíteni. Sőt hagyni kell levegőzni a várost. Terek kellenek. Mert ha vannak terek, egyből belakják az ott élők. Gyerekek és öregek és szerelmesek. Konzervatívok és punkok.
Ha vannak terek, akkor úgy tűnik, osztódással szaporodnak a kávézók is. Berlinben - nem túlzás - minden ház aljában van egy reggeliző, és mindegyikben saját, házi süti.
No meg, ha terek vannak, akkor ott hétvégén piac is van. Wursttal és házi sajttal. Sörrel, lekvárral, húsokkal és hallal.
