Harmadik maratonomra készülök. Sőt, ezúttal segítek felkészülni többeknek, akik az elsőre. Az edzésterv alkalmanként természetesen 15-20 km feletti távokat ír elő. Ha már nagyon unjuk a körözést a Margitszigeten, egzotikusabb helyszínt keresünk, és várost nézünk, vagy kirándulunk – futva. A Római-part például nemcsak a nyári sörhekkelések és evezések kiváló terepe, de ideális helyszín egy nagyobb futásra is, főleg, hogy a táv szinte a végtelenségig fokozható. A terep változatos: szocialista-romantikus üdülőpart, télire bezárt büfékkel, kölcsönzőkkel, csónakházakkal, letakart yachtokkal és örzőkutyás kempingekkel. Majd jön a gát, ahol nemcsak a helyi kisközösség sétálói, de biciklisták (15) és futók (5) is jönnek szembe szép számmal. No és persze a kutyasétáltatók, több esetben is igen ritka fajtájú ebekkel: jöttszembe újfundlandi, basset hound, weimari vizsla, bernáthegyi, és több gyönyörű magyar vizsla, illetve egy erdélyi kopó és egy labrador keverék. Külön említést érdemel a kicsit fázós ír szetter, szintén vöröshajú gazdájával – vajon melyik volt előbb? A gátat, egyúttal Budapestet elhagyva jön a budakalászi erdős part, a másik oldalon már elkezdődött a Szentendrei sziget, majd jön az ékszerdoboz Luppa, apró, cölöpös, Bauhaus villákkal és fatákolmányokkal. Itt bújik meg alkalmasint a budapesti értelmiség, köztük Margittay Ági színésznő és jelenlegi elnökünk, Schmitt „Szignó” Pál is. Az erdőből kiérve folytatódik Szentendre felé a „bicikliútnak” nevezett, töltésen vezető kátyúrengeteg, amely ismét erdőben, de földúton folytatódik. Egy krosszmotoros is jön szembe és zúgatja, úgy tűnik, a benzingőztől itt sem szabadulunk teljesen. Viszont pikk-pakk Szentendrén vagyunk, de ez még csak a városhatár, a csatorna másik oldalán indul a valódi, európai pénzből felhúzott és szintű bicikliút, csak a bal oldalon omladozik a papírgyár és a laktanya, jobb nem is beszélni róla, milyen állapotú telkek virítanak a szentendrei Duna-parton. A kaszinónál érünk ki, még kell 2 km, hogy meglegyen az előírt 19, felfutunk az óvárosba, konflis hajt el mellettünk, a kiváló Aranyszarvas étterem házikocsija, lassan esteledik, az utcákon alig, és a macsakövön kopogó lópaták regénybeli múltat idéznek. Kanyarodunk a 11-es út és a HÉV felé, hogy azzal zötykötődjünk vissza, útközben a zebrán nem megáll, hanem kikerülni próbál a 90-nel száguldó autós, akkor már legyen vasárnapi, ha szabad kérnem. A helyi érdekű vasút végállomása szánalmasan 20. századi, a falafel ellenben mennyei, vagy csak jól esik, de ha már külön tálban mikrózzák előtte, az jelent valamit. A vonat beáll, izmaink is, hosszan nyújtunk az üres kocsiban, míg meg nem szólal a Szigetekről ismert vinnyogó hang és irány a lenfonógyár.

A nike+ szerint ez történt