Egy házibulin, a magabiztos részeg állapotban fogadtuk meg valamikor 2006 legvégén DankóPityuval, hogy lefutjuk a maratont. Másnap szidtuk is magunkat, de túl sok volt a tanú és már a legelején feladni nagyon béna lett volna. Aztán lefutottuk Berlint, Koppenhágát, Jeruzsálemben egy félmaratont, New Yorkot, majd rengeteg másik versenyt és azóta nem hagy békén minket ez a futkározás. Elkezdtek körülöttünk futni a barátaink is. Kérdezgetnek, inspirálódnak, nekünk meg egyre többet kell a futásról beszélni. Elkezdünk másokat is felkészíteni maratonokra. Olyan ez, mint egy vírus vagy egy divatos diszkódrog.

Aztán vannak ezek az ünnepnapok Budapesten, ősszel, évről-évre, amikor egyre többen futnak 42 kilométert a város legszebb pontjain és hol mosolyognak, hol sírnak. Ha mi nem futunk, akkor kimegyünk szurkolni, közben kiráz a hideg és üvöltjük, hogy ezazgyerünk meg hogy nagyon egyben vagy, és hogy áléálé. Az idei budapesti maratonon Dankópityu órákig zenélt a 26. kilométeren a Gyula nevű zenekarával a közel húszezer futónak, mi meg RandomRoderikkel és Csabikával kimentünk a versenyre és megkérdeztük a szembejövőket, hogy mégis miért mosolyognak! Íme: