jöttszembe

Yesterday morning I received a call from a Hungarian radio reporter. "Tell me about 9/11," she said rather generally and I figured she just wanted some color for her program that would help Hungarian listeners understand the grief Americans are dealing with this day. That I feel like an uninvited guest at the memorial funeral of a celebrity -- I didn't tell her. Only a precious few -- and not necessarily journalists -- are skilled at communicating the grief of others. What I was able to share with her though was that the attack that took place 10 years ago is still a topic at each dinner party I've attended these past three years that I've been in New York. The question: "Where were you that morning?" -- cannot fail to generate a response everyone is eager to hear.

„I watched from inside the CNN building as the second plane hit the South Tower.” quivered my boss as he watched archival footage I used for my video clip on the 9/11 Memorial Museum. He volunteerly ran through his story even without looking at me. The ways of dealing with grief are as numerous as New Yorkers.

"Are New Yorkers scared? Are they on alert for another attack taking place on the anniversary?" came the next question from the reporter who obviously had read the reports regarding the extreme safety preparations taking place in the City. I felt that my obvious "yes" sounded somehow fake. But there was no time to explain the complexity of New Yorkers, who, almost by default, are never frightened, but who, at the same time, for the last 10 years have been prepared for being attacked again. Who do not know any other way of preparation than the extreme and who still shudder every time an airplane files over lower than expected.

For the last 10 years the City has continuously been on alert, in a trauma that came with the realization of its own vulnerability. This is why when the President, the mayor and the governor unanimously announce a state of emergency -- as happened two weeks ago when Hurricane Irene was approaching us -- 8 million people prepare with a discipline one can only find in the military. When I say "extreme," I think of the volunteers who knocked on each door located in the emergency zones to make sure folks took the evacuation order seriously.

For this Sunday Mayor Michael R. Bloomberg of New York sent the following message: "If you do lock yourself in your house because you are scared, they're winning. If you don't let somebody else pray or say or you deny any rights to certain people -- that's exactly what they want. I don't think we should do that."

The reporter who interviewed me last morning said goodbye before I had the chance to ask for her name and to thank her for our seven-minute-long chat. A chat the crystalized for me a few things about the City that until now were disturbing shadows in the back of my mind. I wish I could have shared some of those "real" thoughts about the change in my feelings towards this place. I still think the same of New York -- a fanatically overrated, luxury-shanty populated mostly by egoists -- but today, on 9/11/11, I am not locking myself in my house. I'm taking the subway now, proudly and without fear as New Yorkers do.

Reggel felhívott egy magyar rádióriporter. Szeptember 11-i történetet kért, történetet, amely megszólítja az otthoniakat is, hogy átérezhessék Amerika gyászát. Nem mondtam neki, hogy úgy érzem magam, mint egy hivatlan idegen egy híres ember újratemetésén - és hogy a másik gyászáról való tudósítás olyan feladat, melyre kevesen hivatottak. De azt igen, hogy a mai napig minden vendégségben, melybe az elmúlt három évben meghívást kaptam, szóba került a tíz évvel ezelőtti támadás. A válasz a kérdésre: "Te hol voltál azon a reggelen?" még mindig csillapíthatatlan.

"A CNN felhőkarcolójából néztem végig, ahogy a második repülő belecsapódik a Déli Toronyba." - rázta meg magát a főnököm az archív felvételek láttán, melyeket beleszerkesztettem a videóba, amit a tornyok helyén tátongó seben épülő múzeumról készítettem a héten. Anélkül hadarta végig az élményt, hogy kértem vona rá, rám se nézett közben. Ahány new yorki, annyiféle gyászmunka.

"Félnek a new yorkiak? Készülnek egy a kerek évfordulóra tervezett támadásra?" -kérdezte a riporternő, aki már átrágta magát a tudósításokon az extrém előkészületekről és elő-bombariadókról a városban. Éreztem, hogy hamisan cseng az evidens "igen", nincs idő kifejteni a paradoxitást, hogy egy New York-i sosem fél, miközben tíz év óta folyamatosan várja, hogy újra támadják, védelmi előkészületet csak extrém módon tesz, és összerezzen, ha megüti a fülét egy alacsonyabban szálló repülőgép hangja.

A város tíz éve próbálja feldolgozni a traumát, hogy nem sebezhetetlen. Ezért magától értetődő, hogyha az elnök, a polgármester és a kormányzó egyhangúlag vészhelyzetet hirdet, mint ahogy ez a két hete érkező hurrikán esetében történt, nyolc millió ember készül katonásan. Beleértve az önkéntesmunkát, hogy a veszélyzónák összes lakásának ajtaján bezörgetnek, megbizonyosodva arról, hogy az ott lakók eleget tesznek az evakuálási rendeletnek. 

Most vasárnapra Bloomberg polgármester üzenete így szól: "Ha bezárkózol a házadba mert félsz, akkor ők nyernek. Ha nem hagyod, hogy a másik úgy imádkozzon, ahogy kedve tartja, hogy azt mondja, amit akar, ha bármiféle emberi jogot megtagadsz egy embercsoporttól, akkor pontosan azt teszed, amit ők akarnak. Nem kellene így tennünk."

Gyorsabban köszönt el a riporternő mintsem megkérdezhettem volna a nevét, és megköszönhettem volna, hogy a hét perc alatt, amennyit beszéltünk, helyére került bennem néhány dolog, melyet az idegenből jött értetlenségével képtelen voltam eddig feldolgozni. Sajnáltam, hogy nem osztottam meg, hogyan változnak az érzéseim a város felé. Továbbra is azt gondolom, hogy New York túlnyomórészt egoisták lakta, a fanatizmusig túlértékelt, luxus-nyomortelep. De holnap, 2011. szeptember 11-én, nem maradok otthon, metróra fogok szállni. Félelem nélkül, büszkén, ahogy egy New York-i teszi.

Túléltük a gyorsfolyású Isar mentén szerzetesek által alapított kalmárvárost is. Néhány szürreális emlék az ottani Zupermarktok pocairól azért még fel-felsejlik emlékeinkben, ízlelőbimbóinkban. Az Alpok túloldalán ugyanis alábbi élelmiszerek, s a magyar gulyás (Ungarische Gulasch/Gulaschsuppe) alapú dolgok általában: MENŐK! Szerintem itthon sem tudnánk több gulyás alapú konzervet összeszámolni.

1) Kezdjük a fogyókúrás változattal

2) A Magginak is bejött

3) A Magginak nagyon bejött

4) Sok hússal még jobb

5) Na, ezt magam is megízleltem. No comment

6) Ez volt a legolcsóbb. 1,15 euró 

7) Rá a legmenőbb bajor hentesnél találtam

8) Valószínűleg maga a fűszer lehet a titok nyitja

Igaz, nem ma láttam, de ide kívánkozik az augusztus 20-i "együtt az ország" óriásplakát.

Mosoly, család, napsütés, virágok, búza, minden ami kell...

Búza? Milyen búza, és hogy kerül oda? A csecsemő kezébe, a cumi helyére??? Fordítva???

Abból ítélve, hogy a photoshop eredményének még a felbontását sem fésülték össze (?!) szerintem, a leginkább így:

"- Te Józsi, itt ez a kép, megvan rá a jóváhagyás, csak azt kérik, hogy legyen még magyarabb kicsit... Szerinted mit csináljunk?

- ...hát, tegyünk a gyerek kezébe a cumi helyett egy karikás ostort, az elég magyar, hátra meg beillesztek egy gémeskutat. Ok így?

- Áááá... Sok lesz az Józsikám, meg igazából 20 perc múlva le kéne adni a nyomdába, különben nem kerül ki időben... Meg a karikás ostor balesetveszélyes, még a nyakunkba varnak valami balesetet! Inkább tegyünk egy csokor búzát a kisgyerek kezébe, az életszerű is, meg magyar is!

- Jó-jó, csak ha beillesztem, akkor ki fogja takarni az egész fejét, az úgy nem lesz jó!

- Ok, akkor tedd rá fordítva, csak legyen már kész!"

Valahogy így készülhetett, mert ha valaki megnézte volna normálisan, akkor látta volna, hogy a photoshop úgy üvöltött a plakátról, hogy nem lehetett nem észrevenni.

De, hát kell ez is, hogy vidámak legyenek a hétköznapok!

:-)