Ami Amszterdamnak a kurva, a fű és a szélmalom, az Brüsszelnek a csoki, a sör és a képregény. Utóbbi egyértelmű? TinTin nevét sokan ismerhetik, akik nem látták a magyar televíziókban a ’90-es években az egyébként meglepően izgalmas rajzfilmsorozatot, talán a 2011-ben készült animációs filmre már beültek a moziba. (Nagy Tamás útibeszámolója)
Több mint egy éve élek Brüsszelben. A kötelező látványosságokon már az első hetekben átestem. Az Atomiumhoz már csak ha nagyon könyörög, akkor viszem ki egy-egy idelátogató ismerősömet, a Manneken Pis-t messze elkerülöm, és általában kiröhögöm azokat, akik szenzációt látnak egy pisilő szoborban, de a Grand Place-szal nem tudok betelni.
Néha láttam ezeket a képregény-részleteket a belvárosi házak falain, de rendre továbbsiettem, ügyet sem vetve rájuk, hiszen azt sem tudtam, hogy kik köszönnének le nekem a falakról.
Barátnőm lelt rá az interneten egy érdekes leírásra, amely körbekalauzolja a turistákat a több emeletnyi képregényfalak világában. Merthogy mindegyiknek története van. Brüsszelben. A belvárosban. Ott, ahol emberek ezrei élnek, és mit sem tudnak arról, hogy kik figyelik őket jártukban-keltükben. Mi sem. Ezért hát több mint egy évnyi itt tartózkodás után nyakunkba vettük a fényképezőgépet, vételeztünk egy térképet, és elindultunk felfedezni a belvárost. Azt a belvárost, ahol már ezerszer jártunk.
A tőzsde patinás épületéhez közeli téren (Place St.-Géry) bújik meg a kávéházzá és kiállítóteremmé alakított Halles mögött Nero fala.
Az 1922-ben született flamand művész, Marc Sleen által megálmodott Nero című képregény szereplőit rejti a hatalmas festmény. Sőt, a kép készítője Sleen többi képregényéből is csempészett a képre szereplőket. Van Zwam detektív 1947-ben csapott össze egy bolonddal, aki magát Nero császárnak képzelte. Így indult a történet, és a belga újságolvasók egy emberöltőn keresztül követhették nyomon kettejük kalandjait, míg a detektív utolsó történetét 2002-ben rajzolta meg a ma 90 éves Marc Sleen.
Átvágva az egykori brüsszeli polgármesterről, Anspachról elnevezett úton, bevetjük magunkat az igazi belvárosba. Nem is kell sokat kanyarognunk, mire rábukkanunk a párizsi La Rafale napilap hős riporterére, Ric Hochet-ra, aki az ereszcsatornába kapaszkodva próbál bejutni Nadine-hoz, a képregény másik főszereplőjéhez.
A hajmeresztő mutatványt Bourdon felügyelő figyeli lentről. A párizsi riporter történetét „csak” 1955-ben kezdte rajzolni Tibet, írni pedig André-Paul Duchateau.
Csak nem ússzuk meg a Manneken Pis-t. Egyrészt kalauzunk is közli, hogy a pisilő kisfiút lehet szeretni, vagy nem szeretni, de kétségtelenül jelképe lett Brüsszelnek, és ennek megfelelően része a belga képregény-kultúrának is, amelynek számos legendájában megjelenik így, vagy úgy a Manneken Pis. A szobor utcájában, hatalmas festmény tárul elénk egy bolt kiugró oldalsó falán. Ha valaha találkoztak már Olivier Rameau kalandjaival, mondjuk 1970-2005 között bármikor a belga TinTin magazint lapozgatva, akkor ismerős lehet a kép.
Daniel Henrotin és a magazin főszerkesztője, Greg közösen találta ki Olivier történeteit és azt az álomvilágot, amelyet bemutat a festmény. Nem véletlen a hasonlóság Alice Csodaországával, és az sem, hogy éppen egy tűzijátékbolt oldalán kapott helyet a kép.
Néhány utcával arrébb meg kell állnunk a Bon-Secours templomnál. A kalauz kéri, hogy jegyezzük meg jól a tornyát, még viszont fogjuk látni egy képregényfalon. Majd a legnagyobb, és leghíresebb belga képregényíró, Hergé emléke előtt tiszteleg az a többemeletes házfal, amelyen a belga mester leghíresebb hőse, TinTin, a fiatal riporter, a kutyája, valamint Haddock kapitány igyekszik lefelé a ház oldalába épített tűzlétrán.
TinTin kortalan volt, noha már 1929-ben megjelentek első kalandjai, de még 1983-ban is nyomozott, fiatalon. Hergé 24 könyvet, és számos folytatásos képregénysztorit írt TinTinről, kalandjain keresztül megismerhettük a XX. század történelmének jelentős eseményeit. TinTin Kongóban, TinTin a Szovjetunióban, TinTin Tibetben – a mai napig kaphatók a legkisebb könyvesboltokban is…Brüsszelben.
A Rue du Lombardon fura útkereszteződéshez érünk, melynek mindkét oldalán egy-egy képregényfal néz egymásra. Mintha csak le akarnák győzni egymást. Balról őfelsége V. György király híres kémje, Victor Sackville I. világháború alatti brüsszeli látogatását örökíti meg a hatalmas utcai festmény. A liege-i Francis Carin, a Zimmermann-kód nevű könyvében írt a nagy nőcsábász Sackville kalandjairól 1983-ban. A képen látható a háttérben a Bon-Secours templom, amelyet néhány perccel korábban élőben is megvizsgálhattunk.
Jobbról Frank Pé, a hatvanas éveiben járó belga képregénymester leghíresebb figurája, Broussaille látható egy lakóház oldalsó falán, amint éppen barátnőjével sétál. Utóbbiról a többszörös nagyítás után is nehéz meggyőződni, de a karakterek megismerése után semmi kétség: ez bizony Catherine, a barátnője. Ez a kép volt az első nagyméretű, kültéri képregény-ábrázolás Brüsszelben, 1991-ben festették az épület falára. Néhány éve újrafestették, azért néz ki ilyen jól. És mint kiderült, az új verzióban már igyekeztek nőiesebbre alakítani Catherine-t. Egyelőre nem mertem rákeresni az interneten, hogy hogyan nézett ki előtte.
A Rue de l’Écuyer-n a 7-es számú ház, szemben a flamand könyvtárral mindössze néhány méterrel lóg csak ki előre a szomszédja mellől. Pont ideális viszont arra, hogy helyet kapjon rajta Gaston Lagaffe, az ügyefogyott és lusta csavargó, amint az ablakán kihajolva, a jojójával fejbekólintson egy járókelőt. 2007 februárjában, 50 évvel a figura születése után, mikor felavatták a falat, az egész városban nem kellett fizetni a parkolásért, így tisztelegve Gaston emlékének, aki a képregényekben sosem dobott pénzt a parkolóórákba.
