Két éve még napi két, két és fél doboz cigit szívtam. Ötletszerűen sportoltam, vagy hát inkább nem sportoltam. Aztán jött az a fránya harmadik iksz. Szembenézéssel, plusz kilókkal, jövőkép építéssel. Cigi letesz. Testre odafigyel. És néha, néha fut.

A néha, néha egyre gyakoribb. Egy jól időzített 3 hetes szabadság miatt mindennapos. És ekkor jön a kérdés: nem állsz be a Média Maratonba? Frankfurt. Október. 42 kilométer.

Nem tudom mire mondok igent, de igent mondok. Heti három edzés. Csapat, edzőbák, izomlazító illat. Minden, ami nekem eddig kimaradt. Felvillanyoz, és motivál. Az egy sziget körből, egész hamar lesz másfél és aztán kettő. Aztán stagnálás. Nincskedvem, nincsértelme, minekezazegész??? Aztán egy két jó szó kvázibárkitól, vagy dankópityutól és visszatér a lelkesedés.

No meg készülni kell, az első fontosabb közös versenyre. Körbefutjuk a Balatont. Tízen. 212 km. Azta!

Már egy hét eltelt. Megcsináltuk. De még mindig ez hajt. Igazából kétszer 11 km. Nem olyan vészes. Meg nem is olyan nagy teljesítmény. Hol vagyok én a Simonyitól!

És közben meg dehogy nem. Két nap alatt 22 km, 40 fokban. Elismerő mosolyok azóta mindenfelől. Vagy azért mert tudják ennyi is nehéz, vagy azért mert sose próbálták, és csak értetlenül, csodálattal néznek. És azt kérdezik magukban: ez hülye? Minek fut 40 fokban? Mi értelme?

Emlékszem 1 éve még én is ilyeneket kérdeztem a több maratont is megjárt kvázibárkitól. Most meg már az van, hogy a miértet már tudom. A hogyant még sokszor nem. Mert hogy elképesztő szenvedés. De utána meg mérhetetlen adrenalin. Napokig tartó hülye vigyor. Elképesztő drog!